3. fejezet

3. fejezet

Egy év múlva...

* Yu Rin *

- Yu Rin-ah...biztos nem jössz táncolni? - noszogatott az egyik barátnőm. - Nehogy megint leidd magad...! Ezt csinálod minden hétvégén...

- Nyugi, nem fogom! - hazudtam, mivel titkon arra pályáztam, hogy ismét kiütöm magam. Szerettem ezt az állapotot, olyankor elfelejtettem minden sérelmet, ami eddig ért a világban. 

- Én elmentem, jó zene megy! Ha mégis meggondolod magad...ott leszünk középen. - azzal el is viharzott a mini szoknyájában.

Én nem öltöztem ki ennyire, csak húztam egy fekete bőrnadrágot és egy fehér, bő inget. Már ahhoz sem volt kedvem, hogy egy clubba normálisan felöltözzek.

Szerencsére a munkahelyen más volt a helyzet, ott valahogy annyira lefoglalt a főnöki poszt, hogy nem volt időm morfondírozni a dolgokon. Ezért temetkeztem bele a munkába, az utóbbi egy évben.

- Ah....pisilni kell... - jegyeztem meg magamnak, majd felálltam és próbáltam eltámolyogni a mosdó felé. Nagy nehezen sikerült is betalálnom a fülkébe.

Már nem voltam teljesen magamnál, ezért nem vettem észre, hogy egyenesen belemegyek valakibe, a mosdóból kifelé menet.

- Oh...bocsánat...! - vettem fel a leejtett táskámat, de a következő pillanatban egy eléggé ismerős arccal találtam szembe magam.

- Jó, hogy végre megjöttél! Hiányoztál! - azzal száját erőteljesen az enyémre nyomta és magához rántott.

- Seggfej! - hisztériázott valaki, majd levágott egy taslit a srácnak, ami még jobban hozzám lökte. A szemeim majd' kiugrottak a meglepettségtől. Mégis mi történik itt? - löktem el volna magamtól, de ő nem engedte, továbbra is szorosan tartott. Végre egy perc után, mikor már megbizonyosodott arról, hogy elment a hisztis lány, elengedett.

Pofátlan módon rám villantotta lehengerlő mosolyát, majd megtörölte a száját.

- Húh...nos...köszönöm a segítséget! - vigyorgott tovább, de én akkorát rúgtam a lábszárcsontjába, hogy azonnal összeesett előttem.

- Ya! Mégis mit képzel magáról? - kérdeztem teljes önkívületemben. Nem létezik, hogy egy ilyen játékos lopja el, életem első csókját...nem lehet!!!

- Ah...ez fájt!!!! - nézett fel rám, majd akkor felismertem.

- Te vagy az? - tátottam el a szám, majd belerúgtam a másik lábába is, mire hangosan feljajdult.

- Ahhhhaaaa....ezt most miért? - nyafogott, mint egy kisgyerek.

- Pfff...milyen férfi maga? - fintorogtam, mire felállt és ismét közel hajolt hozzám.

- Hát ismét találkozunk! - mosolygott. - Milyen véletlen...

- Mi kéne? Pénz? - löktem el magamtól. - Nem kap. Sőt...inkább maga tartozik nekem! - álltam ki magamért. - Hogy fogja az előbbit törleszteni?

- Hm...magának ilyen keveset ér az élete? Mindössze egy milliárd won-t? 

- Ide figyeljen... - kezdtem volna, de ő megállított.

- Mit akar? Mit kéne tennem? - erre nem számítottam. Most komolyan beszél?

- Most viccel? - hőköltem hátra.

- Hát...ha nem, akkor nem... - vont vállat. - Én csak felajánlottam... - Nem igazán hagyott gondolkodási időt, ezért biztonság kedvéért megállítottam, mikor már épp menni készült.

- Adja ide a mobilját! - nyújtottam a kezem, mire a srác óvatosan a kezembe csúsztatta a készüléket. Sietősen beírtam a telefonszámomat, majd megcsörgettem az én mobilomat és visszaadtam neki.

- Majd keresem, ha van valami.... - azzal otthagytam.

- Yu Rin-ah...! - szaladt oda hozzám a barátnőm. - Ki volt az a srác? Olyan jól nézett ki. Tudod a nevét? Hány éves? Biztos gazdag... - ömlengett.

- Fogalmam sincs, hogy ki Ő. - néztem a fiú után, aki épp eltávozott a clubból. - De még hasznát vehetem.... 

- Eldöntöttem. - mondta apám szigorúan.

- Most mit? - vágódtam le a kanapéra. Annyira untam az intézkedéseit. Amióta az öcsém meghalt, sokkal több figyelmet fordított rám, mint az utóbbi huszonnégy évben összesen, nehogy már most akarjon megnevelni! Persze...hisz csak én vagyok az egyetlen, aki örökölheti a céget, nyílván biztonságban kell tartani az örököst.

- Hozzá kell menned a JongHwa szállodalánc örököséhez. Csak így köthetem meg a kezed. Nem lesz több autóversenyzés, sem utazgatás ilyen-olyan Isten háta mögötti szigetekre. Felelősséget kell vállalnod magadért, és az üzletért.

- Felejtsd el! - háborodtam fel, még fel is álltam ültőmből. - Az tízezer százalék, hogy nem házasodom meg, sem most se más mikor!!! Nem követek el ilyesfajta hibát! Pláne nem egy idegennel! 

- Nincs apelláta! - apám ezúttal hajthatatlannak tűnt. 

- Nem megyek hozzá semmilyen idióta örököshöz!!! - mondtam ingerülten.

- Miért? Van valakid? - állt fel ő is. - Nincs. Akkor meg..lehet kedvelni fogod...nagyon jóképű fiú.

- Honnan tudod, hogy van-e valakim, vagy nincs? - hitetlenkedtem.

- Egészen biztos vagyok benne, hogy nincs. Nem vagy az a fajta, aki olyan könnyen felszedi a férfiakat. Ha az lennél, már rég az unokáimat tartanám a kezemben.

- Biztos, hogy nem tartanád őket, ahogy velem se foglalkoztál soha, és bár nem érdekel, hogy így lenézed a ' vonzerőmet', de....Nem Fogok Hozzá Menni Senkihez, mert van valakim! - hazudtam határozottan. Ezt még lehet megbánom, de nem érdekel...

- Na lássuk...! - nézett velem farkasszemet. - Mutasd be a jövő heti céges rendezvényen. 

- Legyen! - egyenesedtem ki. - Most pedig...mentem. - jelentettem ki és kiviharoztam a szobából.

- Kisasszony... - tűnt fel mögöttem a titkárom.

- Azonnal keress egy színészt, vagy mit tudom én, valakit aki képes eljátszani egy alkalommal, hogy a barátom. - adtam ki az utasítást, de abban a pillanatban, hogy kimondtam ezt a mondatot, megálltam. - Nem is!!!! Jobb ötletem van! - azzal elővettem a telefonomat és hívni kezdtem az 'Öntelt pasas' néven szereplő srácot a névjegyzékből. Itt is van egy adandó alkalom, hogy visszafizesse, amit ellopott tőlem...